Adatvédelem a web 2.0 világában
Published on
Az új technológiáknak köszönhetően az internet mára szinte mindenki számára egyformán nyitottá vált, ezzel pedig a világ és a benne élők elérhető távolságba kerültek. A fejlődésnek azonban komoly ára van.
A web 2.0 szolgáltatások esetében bár a tartalmat a felhasználó adja, a hozzáférés szabályozása, és ezzel a valódi hatalom, továbbra is a szolgáltatók kezében van. Hogyan léphet fel hatékonyan a regionális jogi szabályozás a földrajzi határokat nem ismerő világhálót használó internetes elosztókkal szemben? Milyen lehetőségei vannak az államnak a magánszféra megóvására? Találhatnak-e közös megoldást a médiaszolgáltatók és a jogászok a személyiségi és szerzői jogok védelmére?
A Francia Intézet A Google-től a Facebookig: Az adatvédelem globális kihívásai, veszélyei és határai címmel rendezett kerekasztal-beszélgetést november 23-án, ahol az adatvédelem szükségességéről, a digitális világ szabályozásának nehézségeiről és a szerzői jogok védelmének lehetőségeiről esett szó. Az est a nemrégiben rendezett Cyberspace konferencia folytatásának is tekinthető, aktualitását pedig csak növelte, hogy az Európai Unió már egy éve azon dolgozik, hogy közös adatvédelmi szabályzatot alkosson a tagországok számára.
A személyiségi jogok védelméről és az új technológia veszélyeiről elsőként a téma egyik francia szakértője, a párizsi törvényszéki ügyvéd és az INHEJS tudományos bizottság tagja, Bertrand Warusfel beszélt. A web 2.0 megjelenésével színre lépő új szolgáltatók, mint az eBay, Facebook, Youtube vagy a Google, az információs társadalom trónk
övetelőinek számítanak. Kérdéses azonban, hogy mik ők valójában: az új információs lehetőségek közvetítői, vagy a gazdasági szektor stratégiai játékaiban operatív módon közreműködő prédalesők? Ugyanis miközben a szolgáltatások könnyen elérhető, gyors, baráti felhasználó felületet biztosítanak látszólag ingyen, a magukhoz vonzott közösségektől olyan információkat gyűjtenek be, amiket később gazdasági célokra, például célzott reklám kapmányokra, tudnak felhasználni. A technológiai társadalomba való belépéssel tehát egy olyan szerződést írunk alá, amelynek értelmében a részvételünk biztosításáért a személyes adataink kiszolgáltatásával fizetünk.
Mivel a web 2.0 egyik sajátossága, hogy a tartalmat egy harmadik fél állítja elő, amihez a szolgáltató csak a felületet biztosítja, ezért azt a látszatot kelti, mintha az adatok áramlásának irányítása továbbra is a felhasználók kezében lenne. Bár a userek választhatják ki, mit osztanak meg magukról másokkal, a szolgáltatók tisztában vannak azzal, hogy mivel ösztönözhetnék nagyobb társadalmi aktivitásra és a site-ok használatára a rajtuk barangolókat. A céljuk valójában nem más, mint hogy felkeltsék a netezők figyelmét magukra, és hűséges felhasználóikká tegyék őket. Leginkább a bevásárló központokhoz lehetne őket hasonlítani, ahol a belépést követően szükségleteinknek megfelelően megtalálhatjuk a megfelelő boltot, ez esetben a megfelelő alkalmazást. Így nincs szükség a szolgáltatók közti váltásra, egész nap egy szolgáltató felületén maradhatunk. A hűség azonban együtt jár a felhasználó privatizálásával is, aki így már nem a közösségi weben szörfözik, hanem a saját magán webét használja. A web 2.0-án felnövő új nemzedék ezért már nem az internet, hanem a facebook vagy a google állampolgára lesz.
Bár a szolgáltatók nem köthetőek országokhoz, a működésüket kontrolláló szabályozások továbbra is elsősorban regionálisak. Ebből a kettősségből számos probléma adódik mindkét fél számára. A szolgáltatók sok energiát fektetnek abba, hogy minden terület jogszabályainak megfeleljenek, így az ő helyzetüket is nagyban segítené egy egységes, több országot magába foglaló jogi szabályozás. Ennek hiányában viszont a regionális szabályozások különbségeit figyelembe véve kell kialakítaniuk a rendszerüket, ami sokszor eredményezi azt, hogy az eltéréseket kihasználva átbújnak a jogi hálón. Abban az esetben, ha például az oldal tartalma miatt próbálják felelősségre vonni őket, könnyen védekezhetnek azzal, hogy ők csak a felületet biztosítják, a tartalom generálása már nem tartozik a hatáskörükbe. Az egységes szabályozási rendszer az állampolgárok védelmének szempontjából is fontos lenne. Ennek hiányában ugyanis nehezen határozható meg a nyilvános és a magánjog közötti határvonal, az átjárhatóság pedig sokszor vezethet az egyének sérelméhez. Az előadó egy francia jogesetet hozott fel példának, amely során a dolgozót azért bocsájtotta el a munkaadója, mert rossz színben tüntette fel a közösségi oldalán a céget.
Dr. Szinger András, az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület főigazgatója a társadalmi hatások felől közelítette meg az információs társadalom és a szerzői jog kapcsolatát. Míg előbbi a nagyobb felbontású tartalom gyorsabb és kényelmesebb hozzáférésének az előnyeit élvezi, addig utóbbi védelmére a jognak még nagyobb oltalmi ernyőt kellett kifejlesztenie. A két mező metszéspontjában felmerülő problémák szemléltetésére az előadó a zeneiparban bekövetkezett változásokat hozta fel példaként. A kilencvenes években a CD lemezek megjelenésével a hangfelvevő ipar rövid idő alatt jelentős bevételre tehetett szert. Nem élvezhette azonban sokáig az új hordozóból származó hasznot. Ekkor vált ugyanis az internet is széles körben elérhetővé, a fogyasztók pedig az új felületen is szerettek volna hozzáférni a zenei termékekhez. A hangfelvevő ipar azonban nem ismerte fel az internetben rejlő gazdasági lehetőségeket, és letiltotta a legális terjesztést. Ennek hatására alakultak ki a fájlcserés rendszerek(erről egy korábbi interjúnkban olvashatsz), amelyek ma már sokadik generációjukat élik. A hangfelvevő ipar csak tíz év késéssel reagált az eseményekre. Addigra azonban a fájlcsere társadalmilag elfogadottá és megszokottá vált, illegalitása ellenére is a fogyasztás legegyszerűbb és legnépszerűbb módjának számított.
Dr. Szinger András az egyik legnagyobb problémának azt a szemléletmódot tartja, amely szerint a szerzői jog nem más, mint egy szűk csoport érdekeit szolgáló, retrográd tényező, ami a gyors, hatékony és legfőképpen ingyenes hozzáférés akadályát jelenti. A népszerű elmélet azonban több ponton is támadható. Bár kezdetben valóban nem létezett törvényes megoldás a tartalmak letöltésére, mára az internet is a piac része lett, a tartalmak legális módon is elérhetőek. A fájlcsere hívei úgy vélik, a szerzői jog az információ szabad és ingyenes áramlásának szab gátat, egyúttal pedig az önkifejezés lehetőségeit is korlátozza. Azonban azt nem veszik figyelembe, hogy a szerzői jog nem az információt, hanem a megformált tartalmat védi, ennek részleges felhasználására pedig az idéz
és szabályainak betartásával törvényes lehetőség is van. Gyakran érvelnek azzal az illegális letöltést pártolók, hogy a sztárok már sokszorosan megkapták a produktumok árát, és valójában nem is a tartalmat, hanem az olyan kiegészítő értékeket kellene megfizetni, mint például a koncertek. Azt viszont nem veszik figyelembe, hogy a fájlcsere nemcsak a világsztárok termékeit érinti, hanem a kevésbé befutott vagy népszerű előadókét is, és nem minden szerzői kategória alkalmas arra, hogy az alkotó a koncertekhez hasonló plusz produkciókat nyújtson.
A problémák arra ösztönözték a szerzői jog védőit, hogy dekonstruálják a fogalmat, és annak rétegei mentén próbáljanak alternatív megoldásokat kidolgozni. Az egyik lehetőség az lenne, ha a hozzáférés árába építenék be a letöltés költségét, és ennek megfelelően különböző csomagok között választhatnának az előfizetők, annak függvényében, hogy szükségük van-e a szellemi tulajdonhoz való ingyenes hozzáféréshez. A másik opciót a Creative Commons nevű önkéntes joggyakorlási rendszer kínálja. Ennek segítségével a tartalom sorsáról a szerző dönthet oly módon, hogy egy piktogramot rendel az adott szellemi termékhez. A Creative Commons felületén tett nyilatkozat azonban nem vonható vissza, így valójában nem kínál igazi megoldást a szerzői jog problémájára. A harmadik lehetőséget a kalózpártok kínálják, akik a felhasználás hatókörének kitágítása és a szerzők vagyoni jogának szűkítése, és a szerzői jog idejének rövidítése mellett érvelnek.
Dr. Szinger András úgy vélte, a megoldás megtalálásához egy széles körű társadalmi vitára lenne szükség. Annál is inkább, mivel a jog önmagában nem tud minden kérdésre választ adni, az üzleti rendszer problémáit egyedül nem tudja orvosolni. Éppen ezért fontos lenne, hogy mindkét fél levonja a tanulságokat: a jognak a technológia változását figyelembe véve egy fenntartható üzleti modellt és egy flexibilis jogi hálót kellene kialakítania; a fájlcserét folytatóknak pedig fel kellene ismerniük, hogy az előállítókra szükség van, így az ő érdekük is, hogy a rendszer aláásása helyett az együttműködésre törekedjenek.
Mindkét előadó egyet értett abban, hogy a magánszemélyek védelme az állam feladata, éppen ezért az egységes szabályozást akár a személyiségi, akár a szerzői jogokra vonatkozóan nem szabad a szolgáltatókra bízni. Bármilyen nehéz is a küzdelem, a harcot folytatniuk kell.